Nem hiába ugatnak: a kutyához formálta az embert az evolúció

Bár az állatok „nyelvének” megértése továbbra is a mesék birodalmába tartozik, az ugatás értelmezésével egészen jól boldogulunk. Legalábbis erről tanúskodik az a kutatás, amelyet az ELTE etológia tanszékén végeztek.

A vizsgálat célja nem elsősorban az volt, hogy a kutatók közelebb kerüljenek valamiféle „állati nyelv” megértéséhez, hanem arra voltunk kíváncsiak, hogy az átlagember mennyire ismeri fel a különböző helyzeteket a kutyák ugatása alapján – mondta el a National Geographic Online-nak a kutatás vezetője, Pongrácz Péter. Az, hogy a kutyák ugatása elsősorban az emberrel való kommunikációra szolgál, már régi tudományos megfigyelés, hiszen egymás közt ritkán ugatnak az ebek: másféle hangokkal, morgással, nyüszítéssel, csaholással, illetve „testbeszéddel” tudatják az esetek többségében közlendőjüket a másikkal.

Nekünk ugatnak – nem csak a kutyák

„Hogy mennyire nekünk „találta ki” az evolúció a kutyaugatást, bizonyítják egyes olaszországi hegyekben élő vadkutya-populációk. Ezek már több generáció óta elvadultan, az embertől távol élnek, és bizony nem is ugatnak” – teszi hozzá az etológus.

Ráadásul nem csak a kutya képes ugatásra. Néhány évtizeddel ezelőtt orosz – akkor szovjet – tudósok érdekes kísérletbe fogtak. A rókák domesztikációját vizsgálták, úgy hogy generációkon át a legszelídebb egyedeket választották ki és tenyésztették tovább az almokból. Az eredmény: néhány év múlva a rókák viselkedésében a többi között a kutyákéhoz hasonló tulajdonságok jelentek meg – vagyis szelídek lettek és megjelent a kommunikációjukban az ugatáshoz hasonló hang. Ezek a tulajdonságok azonban spontán módon jelentek meg a fellazult szelekció eredményeként – magyarázta a jelenséget Pongrácz Péter.

A közös evolúció

„Az ugatás a kutyáknál nyilván már évtízezredekkel ezelőtt megjelent, így az embernek volt ideje hozzászokni” – állítja az ELTE kutatója. Pongrácz Péter a több évig folytatott vizsgálat részleteiről elmondta: egy számítógépes programot fejlesztettek ki nemzetközi együttműködésben, amely a mikrofonnal különböző élethelyzetekben rögzített ugatásokat osztályozta különböző paraméterek alapján (a hang mélysége, a vakkantások gyakorisága és a hang érdessége). Az osztályozás eredménye az lett, hogy világosan elkülöníthetőek voltak a különböző kutyáktól származó hangok az élethelyzetek szerint – vagyis a más-más fajtájú kutyák ugyanolyan hangokat használtak azonos szituációban, különbség csupán az állatok mérete, fejmérete és így „akusztikai jellemzőik” szerint voltak. A program ráadásul képes volt az öntanulásra, így egy idő után saját maga osztályozta a hangokat.

Ezután a kísérlet legérdekesebb része következett. A kutatók azt tesztelték, hogy az átlagemberek mennyire tudják megbecsülni, milyen szituációban felvett kutyaugatást hallanak. „Az eredmény meglepő volt” – mondta az etológus. „Számítottunk arra, hogy viszonylag sikeresen eltalálják majd az emberek a kutya érzelmi állapotát, azonban „túl jó” eredmény született: a találati biztonság meglepően pontos volt.”

Ráadásul nem csupán azok az emberek értek el jó eredményt a vizsgálaton, akik gazdik voltak: ugyanolyan jól szerepeltek azok is, akiknek soha nem volt közelebbi kapcsolatuk kutyával. Sőt, vizsgálták az ugatás megértését olyan kisgyermekeknél is, akik még az érzelmi állapot (dühös, vidám) megfogalmazására sem voltak képesek. Nekik mosolygó, vagy éppen morcos emberi arcokról készült rajzokat kellett az elhangzott ugatás után kiválasztaniuk. Nagyon jól teljesítettek.

„Az evolúció nem csak a kutyákat közelítette az emberhez, de minket is hozzájuk” – összegezte a vizsgálat eredményét Pongrácz Péter. „Ha úgy tetszik, velünk született a képesség, hogy értelmezni tudjuk a kutya ugatását és így az eb érzelmi állapotát. Ebben nem számít semmiféle előző kutyás tapasztalat.”

A kutatást egy ősi magyar terelőkutya hangjának elemzésével kezdték el a kutatók. A mudi után azonban más fajtákat is bevontak a tesztelésbe, a közöttük való eltéréseket még vizsgálják az ELTE etológia tanszékén.